Erkölcstan 1. tankönyv és tanítói kézikönyv

 

Hajduné Tölgyesi Lívia – Kriston-Bordi Zsuzsanna: Útravaló 1. / Mozaik Kiadó, 2013.

Hajduné Tölgyesi Lívia – Kriston-Bordi Zsuzsanna: Útravaló 1 . Tanítói kézikönyv / Mozaik Kiadó, 2013.

Hajduné Tölgyesi Lívia – Kriston-Bordi Zsuzsanna: Útravaló 2. / Mozaik Kiadó, 2013.

 

Beszerezhető:  http://www.mozaik.info.hu/Homepage/Mozaportal/MPcont.php?bid=MS-1771

 

Órai munkát segítő további mesék:

Tölgyesi Lívia:   A furfangos nyúlöregapó

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy-nagy rengeteg. Itt, ennek a rengetegnek a szélén lakott Róka Rezső, az ősz ravaszdi egyedül, saját kotorékában. Gyakran unatkozott, így aztán mindig valami turpisságon törte a fejét.  Ha csak tehették, el is kerülték az erdő állatai. Történt egyszer, hogy egy nyúlcsalád költözött az erdő melletti mezőre. Nyúl Ubul a rangidős nyúlöregapó is hallotta a komisz róka hírét, ezért ha tehette, ő is elkerülte. Csakhogy egyik délutáni bolyongása alakalmával kicsit messzebbre merészkedett a megszokottnál, és mire észbe kapott, már nem emlékezett a visszafelé vezető útra. Éppen búnak eresztette volna fejét, amikor csirrrcsörrcsatt, hirtelen leszakadt az ég, és az ide-oda cikázó villámokat, ördöngős durranások közepette hatalmas égszakító dörgés követte. Búnak itt helye nincs, gondolta magában Nyúl Ubul: „Uccu neki, aztán csak lesz valahogy! No, de amíg eljön az a ’csak lesz valahogy’, addig is megbúvik itt ennek a hatalmas lombú tölgyfának az aljában” döntött így hamarjában. Szerencséjére épp ahol állt, egy nagy, öblös odú nyílott meg előtte, a nagy fa törzsében. No, ha meg már megnyílt, akkor Nyúl Ubul bele is bújt. Egyszer aztán csak hallotta ám, hogy valakik, egymást túlkiabálva, épp az ő fája alá álltak be.

– Farkas koma, de jó, hogy látlak! Milyen szép fényes a bundád! – szólalt meg egy mézes-mázas hang. – Kár, hogy elázik ebben a cudar időben! Idefigyelj csak! Segítek én rajtad. Feláldozom magam, hiszen olyan nagyon régóta vagyunk cimborák. Vegyél a hátadra, és akkor a saját testemmel védem meg a te szépséges szürke szőrmédet. Aztán meg, amilyen gyorsan tudsz futni! Én soha sem lennék képes olyan rövid idő alatt hazaérni, mint te – hízelkedett ármányosan Róka Rezső, mert éppen ő volt a beszélő. – Meg a lábam sem lesz sáros, legfeljebb a bundám kissé ázott – tette hozzá még nagyon halkan, hogy a farkas meg ne hallja.

Elgondolkodott a fa odvában kucorgó Nyúl Ubul:

– Ők tudják a kiutat ebből a rengetegből! – morogta maga elé, amikor megint jó hangosan dirrrdurrrummmcsatt éktelenkedett egy villámkísérője dörgés. – Szóval, akkor valahogy velük kellene tartanom! De hogyan? Maguktól nemhogy nem visznek el – fűzte tovább eszmefuttatásának fonalát –, sokkal inkább itt menten megesznek.

Na, de nem véletlenül volt ő Nyúl Ubul, a nyúlöregapó! Már készen is volt a terve. Az odú belsejében felszaladt a tölgyfa egyik vastag ágára, ami eltakarta őt az alatta tartózkodók elől. Ahogy felért, elkezdett ugrálni. Csak úgy hajladozott alatta az ág. Aztán hirtelen, hogy még maga is majdnem megijedt, hatalmasat sikoltott:

– Csirrrcsatttsuttydörrr! Jaj, jaj, beakadt a villámszárnyam ebbe az ágba! Jajajajaj! Most mi lesz velem, a hatalmas és félelmetes Villám Valérral! – és Nyúl Ubul egy újabbat sivított. – Csörrrencsatttdirrrdurrr!

Megijedtek a fa alatt bujkáló fenevadak. Csak úgy reszkettek a közelben „lecsapó” villám zajáról.

– Hamar, ülj a hátamra, de vigyázz a bundámra! – vacogta a félelemtől félholt Farkas Flóris, és sietve toldotta hozzá. – Csak gyorsan ám, komám!

Nem kellett kétszer mondani az öreg ravaszdinak, hamar a botor farkas hátán termett. Ekkor újabb nagy csirrrcsatttsuttydörrr érkezett fentről… és abban a pillanatban valami Róka Rezső hátára huppant.

– Gyerünk Flóris, szakad a nyakunkba még az ég is! – és a riadt róka akkorát rúgott a ránehezedő súly alatt roskadozó farkasba, hogy az azt sem tudta, hogy fiú-e vagy lány, abban az adott pillanatban. Ő meg, mint akit puskából lőttek ki, úgy nekiiramodott.

Jaj, dehogy is vették ők észre, hogy a sok csörrrencsatttdirrrdurrr, meg sutttydörrrrcsattcsitt a nyúlöregapó szájából indulva hasogatja ketté a levegőt. amarosan kiértek a hatalmas rengetegből. Nyúl Ubul, a furfangos nyúl, lepattant a ravaszdi hátáról, és gyorsan szaporázva lépteit, hazafutott. Farkas Flórisnak, a hiú, szürke szőrméje szépsége miatt aggódó farkasnak szinte földig lógott a nyelve, miközben elhasalt az erdőszéli nagy fűben. Sikerült őt e napon is rászednie az öreg ravaszdinak. Róka Rezső tiszta és pihent lábbal érkezett haza. Amint belépett kotorékába, villámlott még egy nagyot, de a dirrrdurrrcsittcsattanás már csak nagy sokára hallatszott. A nyári vihar elvonult.

Nyúl Ubul bundája hamar megszáradt, és családja körében üldögélve, unokái kacajától kísérve mesélte el hazaérkezésének kesze-kusza kalamajkáját. A kisnyulak jót mulattak a rászedett Róka Rezső és Farkas Flóris villámlovagolta történetén, miközben felváltva ugráltak egymás hátára, hogy eljátszhassák nagyapójuk történetét.

*****

Tölgyesi Lívia:  Az erdei manó

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kerek erdő. Ebben a kerek erdőben lakott egy kicsinyke kis öreg manó. Bizony megvan annak már száz esztendeje is, hogy a hatalmas öreg tölgy gyökerei között, egy szép őszi napon világra jött. Első dolog, ami a keze ügyébe került egy makkocska volt, s attól kezdve ez bizony elmaradhatatlan eledele lett a kis manónak. Hamar rá is ragadt a név: Makk, a manó. Hosszú élete során nem bánta, hogy tölgyfaháncsból készült aprócska cipői lassan elkoptak, s zöld moharuhája is szakadozott már róla. Egyetlen dologhoz ragaszkodott nagyon: deresedő hajfürtjeit takaró kicsiny zöld sapkájához, amit még manócska korában manó nagyapótól kapott.

Nagyon szerette az erdőt, ahol felnőtt. Naphosszat mást se csinált, mint fel és alá rótta erdeje útjait. Az erdő lakói megszokták aggódó szeretetét, és jól tudták, ha bajba kerülnek, Makk, a manó hamarosan felbukkan és segít. Örömét, bánatát bárki megoszthatta vele, ételét-italát senki sem sajnálta tőle. Ő volt mindenki erdei manója.

Egyik nap óriási vihar kerekedett, de nem akármilyen ám! Hatalmas, fergeteges fellegek szárnyán visszatért a hétfejű sárkány, és sodorta magával a fák levelét, állatok álmát, mígnem egy farkcsapással lesodorta még a vidáman világító Napot is az égről. Éjsötét fekete időszak vette ezzel az erdőben kezdetét. A kis állatok sírtak-ríttak, mert nem találták az anyjukat, a fák levelei kornyadozni kezdtek, mert nem kaptak elég fényt, és a kis patak kisiklott medréből, mert a sötétben eltévedt.

Makk, a manó rögtön kapva kapta magát és szapora léptekkel indult társakat keresni a bajban, hogy mentenék meg együtt az erdőt, de annyira félt mindenki a rettegett sárkánytól, hogy bizony rendre bezárultak előtte az ajtók. Bánatában azt se nézte, hova lép, amikor valami puha kupacba botlott. Kiáltására egy szentjánosbogár repült feléje, és piciny fényénél egy fa alá szorult fekete macskára lelt. Pillanatig sem gondolkodott, azonnal cselekedett. Nekifeszült hátával az ágas-bogas fának, és addig-addig taszigálta, mígnem a bajba jutott állatot kiszabadította. Eltörött a macska lába, de ő gyorsan ágat ragadott, indát szakajtott, és már sínbe is rakta.

– Ejnye már, no! Irgum-burgum, varangy mája! – hallatszott ekkor a háta mögül egy félig sem kellemes, sipítozó morgás. – Segítsd azonnal a hátamra ezt a kosarat, te kis vakarcs!

Makk, a manó a sérült állatot ölében tartva fordult a hang irányába.

– Szép jó napot, öreganyám. Segítek én jó szívvel, csak ezt a szegény párát vegye addig tőlem el – köszönt illendően oda.

– Te varangyok bérence! Mit csináltál a macskámmal? Engedd el, de rögtön, mert denevérré változtatlak! – sipákolta a banya, akit csak most ismert fel az öreg manó.

Nyaffantott azonban valamit a macska, mire megenyhült a boszorkány arca, és most már egész más hangon morogta a következő szavakat:

– Nnna, te zöld vakarcs! Jót tettél a kandúrommal… pfújj, de szörnyű még gondolnom is erre! Jó tett helyébe, jót várj! – fintorgott a boszorka, míg ezeket a szavakat kimondta.

– Köszönöm jóságodat… – válaszolta… volna Makk, a manó, de a banya nagyot hörrentett:

– Ne hálálkodj, mert meggondolom magam!

– Csak azt kérném, hogy segíts a hétfejű sárkányt elűzni innen, hogy a Nap újra világíthasson az égen!

– Piha! Ha csak ez kell! – morogta mogorván, és mormolni kezdett. – Sárkány szárnya rebbenjen, mind hét feje repedjen, gonosz szája legyen tátva, torkán akadjon a nyála, varangy vére serkenjen, a szemébe lövelljen, testét a föld nyelje el, erdő fénnyel teljen fel!

Ahogy az átok végére ért a banya, villámlott egy hatalmasat, és dörgött az ég borzalmasat. Mintha kettényílt volna a föld valahol, akkora robaj keletkezett, és egy pillanatra talán még az eddiginél is sötétebb lett. Majd szép lassan visszakúszott helyére a Nap.

Makk, a manó eltátotta a száját, és kereste volna az öregasszonyt meg a macskáját, de a fejét bármerre is forgatta, csak hűlt helyüket találta.

– Ha akarod, ha nem, én bizony köszönöm a segítséget az erdő népe nevében is! – kiáltotta el magát boldogan mindenki manója, miközben a jól ismert erdei úton szokásos körútjára indult.

Örömében még dalra is fakadt, mire az állatok előmerészkedtek rejtekükből, a levelek visszanyerték zöld színüket, és a csörgedező kis patak is megtalálta elveszettek hitt medrét. Az öreg erdei manó pedig máig is él, ha meg nem halt. Így volt, nem így volt, higgyétek el, mese szólt.

*****

Tölgyei Lívia:  A te meséd

 

– Játsszunk mesélőset! – kiáltott nagyot a kis Misi. Én kezdem – toldotta még hozzá, Bence és Lilu szavára oda sem figyelve már mondta is:

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egy nagy-nagy Hold. Ezen a Holdon éldegélt egy kis hód, és minden apró lyukba belefúrt, hátha találna benne egy kis patakot, amiben magának várat építhetne. Csakhogy a Holdon nemhogy egy kevés, de cseppnyi víz sem volt. Így a hód egy arra járó rakétára felmászott, és hazajött. Most a mi házunk melletti tóban él, és a testvére segítségével egy akkora hódvárat épített, amibe még én is beleférek. Meg is hívott engem múlt vasárnap ebédre. Bizony, így volt.

– Nem is igaz! – szólt közbe izgatottan Lilu. – Ilyen nincs is.

– Hát akkor mondj te egy jobb mesét! – vágott vissza durcásan a kis Misi.

– Na jó. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy igazi kacsalábon forgó csodapalota. Abban lakott egy kis tündérlány. Ennek a tündérlánynak olyan fényesen csillogó aranyhaja volt, hogy csodájára jártak Hetedhétország királykisasszonyai. Mindannyian ugyanolyan aranyhajat szerettek volna maguknak. Könyörögtek is, hogy varázsoljon nekik is olyan csodaszép hajzatot, de a tündérlány hajthatatlan maradt. Örült, hogy ő olyan különleges, és más mint a többiek. Csakhogy egyik nap jött egy boszorkány és elmormolt egy varázsigét: Ákom-bákom, varázszsákom, szálljon mindre tündérálom, aranyhajjal ébredjen, mind egyforma lehessen! Láss csodát, minden királykisasszonynak ugyanolyan aranyszínű lett a haja. A kis tündérlány ezen annyira megsértődött, hogy elbujdokolt mérgében. Futtában találkoztunk, és nekem adta a saját haját, ezért vagyok én is aranyhajú, mint az összes királylány – fejezte be nagy büszkén Lilu a saját meséjét.

– Ezek nem is igazi mesék – szólalt most meg Bence. – Idehallgassatok! Majd én mondok egy valódi mesét! – Vett egy nagy levegőt Bence, és már nyitotta a száját, hogy elkezdje a saját történetét, amikor arra szaladt egy kutya, azt kergette egy macska, a macska farkába harapott egy kisegér, aki a sajton lévő lukba is befér.

Ha a kisegér a sajtba be nem fért volna, Bence meséjét is meghallhattuk volna. Mondanám, hogy itt a vége, fuss el véle, de én inkább mégis azt kérem tőled, hogy hadd hallgassam meg most én, a te mesédet!

Tölgyesi Lívia:  Én már tudok olvasni

Nagyon izgatott vagyok. Iskolába megyek. Anya szorongatja a kezem, és mindenféle dolgokat mond: hogy jól kell majd viselkednem, és megtanulok olvasni, meg még számolni is. De nem értem őt. Én már tudok olvasni. Ha megyünk vásárolni, a táblán van egy betű: P, az azt jelenti, hogy ott lehet az autóval parkolni. Ha pedig a nagyit meglátogatjuk, ott van egy másik betű: H, ami azt mutatja, hogy megérkeztünk a kórházba. Apa tanította ezt az olvasást nekem. Szóval, én már okos vagyok. Azért mégiscsak jó lenne abba az iskolába elmenni!  Bátyus mesélte, hogy van egy nagy terem, ahol varázsszerek vannak és csudadolgok segítik a gyerekeket. Ott az a tanulás, hogy játszani meg focizni kell.

Megérkeztünk az iskolába. Most Anya beszélget egy nénivel, akkor én ide nem is kellek. Esetleg megkereshetem azt a csudatermet. Előbb csak lassan megyek, jó, most már kicsit gyorsabban… futás! Melyik terem lehet az?  Talán ez? Nem, itt nagyon sok gyerek van, és mindannyian csendben ülnek. Unalmasnak látszik! Megvan! Csak ez lehet az, és nincs senki a közelben. Az ajtó is nyitva van. Jééé, hogy itt mennyi gyönyörűség található! Ott fenn az a háló telis tele van labdával. Nézzük csak! Biztos nem lesz belőle baj, ha megnézem közelebbről. Csak nagyon magasan van! Na, majd felmászom erre az asztalra és pont elérem a polc tetején a labdákat. Aha, itt van egy ilyen valami, ami… jé, libeg! Ha ugrálok rajta, egyre magasabbra repülök. Ez nagyon jó! Ha nagyot dobbantok, felrepít az asztal tetejéig és elérem a labdás zsákot. Igen, igeeen, megvan már el is kaptam. Mindjárt belehajolok, egy kicsit még mélyebbre… Jaaaaj, belesetem a zsákba, és auuuu, gurulok, leeseeeek, huhh, pont arra a valamire, amiről felugrottam ide! Már olyan vagyok én is, mint egy labda, pattogok! Ez fáj, és a háló teljesen rám tekeredett, a karomra, meg a fejemre és putty, meg zutty! Végre a földön vagyok, de ne… Jaj ne! Nekigurultam az ajtónak, ami becsapódott. Szerintem segítség! Igen, igen: segítsééég! Kérem szépen, jöjjön valaki, nem akarok labda lenni… és varázsszobákba se belopakodni. Tulajdonképpen én Anya kezét szeretném fogni!

– Te zártad be a szertárajtót? – szólalt meg egy mély hang.

– Én ugyan nem, most érkeztem – hangzott a válasz.

– Még jó, hogy nem hagytam bent a kulcsomat! – morog a mély hang tulajdonosa

Csikordul a zár. Most talán kiengednek innen… és… és végre Anya hangja!

– Elnézést kérek a zavarásért, de nem látták a kisfiamat?

– Nem, mi is ebben a pillanatban érkeztünk… hacsak… – gurgulázott az előbbi mély hang nevetése a nyíló ajtó mögül – …hacsak nem ez a labdaszerűség az Ön fiacskája.

Végre, fogom Anya kezét. Ez most jó. Hazamegyünk. Ősszel kezdem az iskolát, és azt hiszem, hogy… talán mégsem ismerem elég jól a betűket, mert anya azt mondta, hogy ki volt írva az ajtóra: A sportszertárba idegennek belépni tilos!

Majd ha okos leszek, úgy értem még ennél is okosabb, mint amilyen most vagyok, akkor már majd én is mindent el tudok olvasni…  huhh, ott gurul egy labda!  Hiszen azok Petiék, és nélkülem?!

– Anya, ugye mehetek én is? Ígérem, jó leszek, de most szaladok: focizni.

*****

Tölgyesi Lívia:  Pötyi nyuszi

 

Pöttyös fülű nyuszi vagyok

szeretem a könyveket,

amikor csak időm van rá,

hallgatom a meséket.

 

Játszadozom, ha csak lehet,

utána meg tanulok,

felmászom a könyvespolcra,

ha valamit nem tudok.

 

De a polcon sehol sincsen,

utalás a kérdésre,

hogyha nagyon éhes vagyok,

hol a répa ebédre?!