Egyszer volt, hol nem volt… Vagy sokkal inkább élő így: egyszer volt, hol nem van?

(vitaindító beszélgetés a virtuális valóság és a valós élet kölcsönhatásairól a szekszárdi Gyermek- és ifjúsági írók találkozójára)

Kedves Kollégák!

Be kell vallanom, hogy én nem láttam a Mátrix című filmet. Nem néztem meg, pedig hallottam több ismerősömtől is, hogy az a film „Alapmű”. Mire gondoltok? – kérdeztem vissza, milyen szempontból tartjátok alapműnek? Nekem erről a meghatározásról sokkal inkább Jókai Aranyembere, Shakespeare Rómeó és Júliája, Platon Lakomája, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése jut eszembe; ha viszont a gyermekekre gondolok, akiket tanítottam és neveltem, nem kell túl messzire mennem, hogy eszembe juthassanak az igazi értéket közvetítő Alapművek: a magyar népmesék, többek között a Szélike királykisasszony, Többsincs királyfi vagy Andersentől a Kis gyufaárus lány, Ólomkatona és a Grimm mesék Hamupipőkéje…

Hogy jön ide a Mátrix, ami ráadásul egy film? Mesélték, hogy egy szimulált világ gépei próbálják leigázni az embereket, akik egy kisebb csoportja fellázad ez ellen, és a virtuális valóság helyett a valós életet választanák, de a filmben szereplő nagyobb tömeg számára a virtuális valóság válik az élhetőbb igazzá, és a lélek küzdelmeinek színtere a mindennapok nyűgével, bajával tolódik át a nem kívánatos igaz valóságból a tudatmögötti űrbe. Elgondolkodtatott, és megrémített, hogy értelmiségi ismerőseim közül többen is éltették a gondolatot, hogy már van alternatív lehetőség a szürke hétköznapok élhetőbbé tételére. Elhatárolódtam és megállapítottam, hogy jobb nekem itt a filmen kívüli madárcsicsergős, virágillatú világban. Én inkább könyvet veszek a kezembe, keresem a közvetíthető jót, ami mindenkiben alapból megtalálható, és ragaszkodom ahhoz, hogy esténként továbbra is mesét olvassak a fiamnak, könyvet írjak a kalandokat kergető ifjaknak.

Ugyanakkor az idő rohan, a technika fejlődik, a gyermekek lelki és szellemi fejlődése rohamléptekben próbálja követni a követhetetlent, a számukra megfoghatatlanul érthetetlent, a virtuális valóságot, ami leigázza a múltból eredező meséket, a szertefoszló álmokat, a saját képzeletük szülte hősöket: a gyerekek ma készen kapják a képzeletet! Felvetődik rögtön a kérdés, hogy ezt ők negatív vagy pozitív inpulzusként élik át? Biztos, hogy nem értik meg a számítógép és média közvetítette alternatív lehetőségeket? Talán közelebb áll a valósághoz, ha közbeiktatjuk a felnőttek és idősebb generációk esetleges ellenérzéseit a modern vívmányokkal szemben, és talán az is az igazság része, hogy a gyerekek hamarabb tudják kezelni az új eszközöket, mint mi. Érzéseiket azonban még nem tudják kellőképp cenzúrázni, ezért sokan inkább csak azonosulnak a figurákkal, élethelyzetekkel. A kérdés, azonban kérdés marad: Értik-e azt, amit átélnek, és hasznukra válik, vagy a virtuális világ sugallta szabadság által esetenként torzulhat a szellemi vagy lelki fejlődésük?

Többünkből is felszínre kívánkozik erre egy újabb gondolat: a szabadság értelmezése kényes kérdés, nem biztos, hogy ennek gyakorlásában az ifjúságot magára lehetne hagyni, főleg nem ebben a megfoghatatlanságából eredőn veszélyes világban. Be kell látnunk, hogy a felelősség a miénk, felnőtteké, mi vagyunk a felelősek érte, hogy szabadságtudatukat kellő szinten kezeljék, hogy élni is tudjanak vele a megfelelő helyen és időben!

A továbbiakban megfeledkeztem volna a virtuális lét elemzéséről, ha szembe nem találkozom a valóval: nagyobbik fiam számítógépes játékban öldöste halomra az „embereket”. Melléültem, hogy egy kicsit együtt legyünk, s egy idő után megkérdeztem: „Miért szereted ezt a játékot, fejleszt ez valamit?” „Igen a koncentrálóképességet… és az agresszivitást – nevetett felém, majd folytatta –, ugyan Anya, ez csak játék!” Ezt nevezik ma játéknak?! Döbbenetem a lelkemből kiszakadni vágyó kérdést a hirtelen támadt csenddel magába temette; és pufogtak tovább az álgolyók, az álemberekre. Felálltam és elhagyva a szobát megállapítottam, hogy csak azt teszi, amit minden férfi elődje: hatalomra tör, leigáz, maga alá rendel… de hál’ Istennek nem igazi életeket; nem öl!

Valóságban nem öl? Milyen gondolatok ezek? Miért kellett szembesülnöm ilyen abszurd botorságokkal a saját életemben… a saját lelkemben? Hosszú évekig filozófiát hallgattam, és örömmel merültem el a régmúlt idők zseniális gondolkodóinak világában, majd gyermekeket okítottam és balzsam volt lelkemnek, ha együtt élhettük át a népmesék világának… – itt el kellett gondolkodnom, mijét is? – igen, nem kerülhető meg ez a szó: abszurditását!

Változhatott ekkorát a világ? Benedek Elek és a Grimm testvérek által gyűjtött mesék és mítoszok „valósága” ekkora bukfencet vethetett és válthatott élhető virtualitásba?

Nos, akkor szembesüljünk a mával! A virtuális valóság árad felénk, a legváratlanabb szituációkban is beleszól az életünkbe, ha másként nem, hát az internet, mobiltelefon, televízió használata közben.

Napjainkban az angolszász irodalom és megfilmesített változatai özönlenek felénk, szinte mindenhonnan, hogy belerángassanak minket gyermekeinkkel együtt egy, a mienkétől alapjaiban eltérő másik világba. Odáig jutottak a modern gondolkodásban, hogy egy filmben lemodellezték, ahogy chipeket építenek elítéltek agyába és erre rákapcsolódva, gyermekszereplők saját számítógépükön keresztül irányíthatják őket: hogyan éljék perceiket, miként valósítsanak meg különböző támadó jellegű cselekménysorozatokat, és haljanak-e meg szereplőik, ha játékos kedvük, szeszélyük ezt kívánja. Mi lehet ennek az üzenete a „mi” gyermekeink számára? Mit is jelent ez itt, nyugattól keletebbre… és, ha már itt tartunk, számunkra, akik, a gyermekek lelkét szeretnénk felkészíteni az élet buktatóira; számunkra, akik anno még a népmesék hőseit hittük igaznak; és számunkra, akik még hiszünk, hogy a jó, Jó, és a való, Igaz?!

Írtam egy könyvet: könyvszagút és kézbe foghatót. Benne: kalandok, humor és sok-sok érdekesség, tapasztalatokon nyugvó ismeret, kimondottan a gyerekléleknek szólót. Megvették sokan. Ismerősök közül is jó néhányan. Kérdeztem: „Nnna, hogy tetszett?”. „Ááá, még a polcon hever, most a Twiglight-ot olvassa a 10-12 éves lányom/fiam.” Elkeseríthetett volna, hogy az angolszász irodalom magába szippantja gyermekeink figyelmét a könyvek iránt? Igen, el. Ugyan már, legalább olvas, lehet erre az általános válasz. Persze, de talán nem mindegy, hogy mit, hiszen számos ismerőstől hallottam, hogy éjjelenként felriadnak gyermekeik: rosszat álmodnak… pedig elalvás előtt „csak” ’kaszabolósgyilkosos’ vagy a túlvilágról visszatérő zombikról olvastak.

Voltam a közelmúltban egy mesékkel foglalkozó konferencián, ahol egy könyvtárvezető kolléganő felállt és lelkesen kiáltotta közénk: „Én ilyen ideális férjet szeretnék a lányomnak, mint a Twiglight főszereplője! Kedves, figyelmes, sármos… ígérte, küzd majd rossz szokásai ellen, hogy ne bántsa a szerelmét.” Tiltakozva sikoltott bennem egy hang: de hisz’ ő egy vámpír! Vért iszik és hidegvérrel öl! Naná, hogy sármos, ezzel csalogatja magához az áldozatait, mint a húsevő növények is… Komolyan! Ez tényleg velünk történik? Vagy én lennék ennyire maradi, hogy ezért az ötletért nem tudok lelkesedni?? Elítélendő lennék, hogy nem a vámpírokat, koboldokat és az arcnélküli lélekzabálókat tartom esténként, lefekvés előtt az ideális gyermeki könyvtémának???

A virtuális valósághoz kapcsolódó, újabb említésre méltó tény a világhálón való kommunikáció, a chat-elés, ahol a gyermekeink „beszélgetnek”. Kikkel? Jó „barátokkal”, „gyönyörűséges” lányokkal, „csodaszép” srácokkal, jópofa haverokkal… A kérdés ezek hallatán jogos az „Ős”-től, de kényes is: ismersz közülük mindenkit? Találkoztál már velük, fizikálisan érinthetőek, belenéztél már a szemükbe?! „…Nem, azt azért nem, de én sem úgy nézek ki ahogy…  Rólam sem tudja, hogy túlsúlyos vagyok, és tele pattanással, bukásra is állok… de te ne légy már kicsinyes… Anya! Apa! Nagyi! – végre élek, és vannak ’barátaim’; ne tégy már keresztbe; ne kapcsold ki a számítógépet!” – árad a szleng, kiáltják gyermekeink, akik már nem „vevők” a mi meséinkre?! Akik „virtualizálnak”, és kicsúsznak a kezeink közül… Ha hagyjuk!

Én megrögzötten hiszem és bízom benne, hogy nem a Mátrix vagy Twiglight az „alamű”! Hiszem, hogy Magyarországon Benedek Elek, Janikovszky Éva, Fekete István még mindig autentikusak; hogy van erkölcsi üzenete a táltos paripát megülő királyfinak, aki minden akadályt képes szerelméért legyőzni; hogy érdemes az Okos lány találós kérdésein eltöprengeni; és a Csillagszemű juhász konokul pimasz viselkedése vagy Tutajos férfiasodásának kezdeti botlásai is adnak némi alapot a gyermekeinknek arra, hogy vállalni akarják önnönmagukat, mi több: egyszer majd ők meséljék meséinket fiaiknak.

Az Ember Jónak születik! Utódokat nemz, és őket felneveli! Közben mindig minden változik. Mitől és miért válik mássá, szinte érthetetlenné az elődök számára az utód? Talán az Idők szava? Nem, nem hiszem, talán… talán nem is Ő, az utód a Más… talán mi, Elődök nem értjük meg, hogy fejlődni kell, velük együtt!

Esetleg odáig „fejlődtünk” volna, hogy a fantáziát használni már nem divat? Nem kell már elképzelnünk, kitalálnunk magunknak a hallottakat, inkább a készen kapott sémákat kellene kódolni, értelmezni, és elfogadni, hogy a gyerekeknek is ez a jobb?! Tudjuk jól, hogy ez nem igaz. Ismerjük Arisztotelész tanítását, melyben elítéli a katonát, ha vakmerő, ugyanúgy, ha gyáva, és megbecsüli akkor, ha az arany középutat választva: bátor. Észre kell vennünk és rávezetnünk gyermekeinket a virtuális világ előnyeire, de óva inteni őket a kóros-káros mellékhatásoktól, túlkapásoktól, mértéktelen számítógép használattól, és attól, hogy korosztályukhoz nem illő világot teremtsenek maguknak és abban éljenek. Segítsünk, hogy lehessen gyerek a gyerek, amíg lehet; az ifjúság keresse az útját, de ne legyen koraérett; a lányok ne adják idő előtt magukat sikkből oda boldog-boldogtalannak; és a fiúk ne az agresszióval pótolják hiányosságaikat, amíg még nem férfiak!

A mesék, ifjúsági regények ideje nem járt le, csak mi szülők, tanítók, írók fáradunk néha… de nem adjuk fel, és örülünk, hogy elődeink által arra vagyunk predesztinálva, hogy adjunk: meséket; és teremtsünk mítoszokat: városit, valóságosat, szívhez közelit, gyermeki lelket mozgatót, ha kell modern világba valót. Az viszont tény, hogy a technika által teremtett virtuális világot megállítani már nem tudjuk, hiszen bennünk van, belőlünk fejlődik, túlnő rajtunk… Ha engedjük!

Szekszárd, 2010. május 27-28.                                                                                                                                                                                                        Tölgyesi Lívia