Serli Sándor 1970 óta foglalkozik gyermekekkel. A BVSC-ben kezdte, majd 21 évig az FTC-ben nevelgette őket, és az utóbbi 4 évben pedig a III. kerületi TUE berkein belül foglalkozik az utánpótlás korú leendő kis focistákkal.
Az a hír járja róla, hogy pillanatok alatt meglátja a tehetséget egy futballozó gyermekben, vagy ugyanennyi idő alatt megállapítja, hogy ha valakiből csak hobbifocista lehet. Őt kérdeztem, hogy mi alapján figyeli az ifjúságot, és hogyan foglalkozik velük, hogy egyszer (talán) profi labdarúgó váljék belőlük. A vele való beszélgetést összegzem.

Elsősorban azt kell eldöntenie magában mindenkinek, eleinte persze a szülőnek, hogy tömegsport jelegűen, vagy profi módon szeretné űzni ezt a tevékenységet majdan a gyermek. Természetesen a lelkesedés mindenkivel azt mondatja eleinte, hogy „nagy” focista szeretne lenni, mert a hírnév, a sok pénz, később a szép lányok, mind-mind csábító erejű kísértésként lebegnek a szemek előtt. De kérdem én? Hányan csinálják végig mindazt, ami az ehhez vezető úton reájuk vár? Kevesen, kevesebben, mint amennyire szükség lenne.

Elsősorban a gyerekekben a lehetőség az érdekes, vagyis, hogy mivé válhatnak, ennek az alapfeltétele: a hozzáállás, labdaérzék, a labdával való találkozás, mozgásügyesség, a gyorsaság, fürgeség, akarati tényezőként a küzdeni tudás, lelkesedés. Fizikai tényezőként figyelembe kell venni, hogy milyen a testfelépítése, mivel itt különböző posztok vannak; ha kicsi a termete, akkor gyors, mozgékony, fürge: lehet belőle csatár, lásd Messit, esetleg középpályás, mint Iniesta. Ha magas, nagyobb darab, jó lehet hátvédnek, ahol gyűrik egymást, és sokat kell ütközni. Ha gyors, hosszú lábú, lehet belőle szélső játékos és így tovább. Ez a nehéz feladat az edzőre hárul, hogy mindenki a neki megfelelő posztra kerüljön, ezért szokták több helyen is játszatni a gyerekeket eleinte: középpályás – védő, középpályás – csatár – védő… 12 éves korra alakul ki nagyjából, hogy ki mire való. Figyelni kell, hogy képes-e beilleszkedni a többiek közé, mert a csapatépítés az egyik legfontosabb dolog a futballban. Ezért vannak az edzőtáborok: kollektívába illeszkedés és csapatszellem kialakítása, a mentalitás megfigyelése.

Korosztályonként, mi a fontos? Az FTC-ben az óvodás foci kialakításában nagy szerepem volt, mert szerintem jó, ha korán labdaközelbe kerülnek a gyerekek. Itt a sok játék, labdás versenyek az elsődlegesek, max. 8-10 fővel, lényeg az, hogy élvezzék, amit csinálnak. 6-7 évesen megfigyelhető a mozgásügyesség, lelkesedés, mozgáskoordináció, lábtartás; itt már van alaptechnika: rúgásfajták, labdalevétel, labdapassz. 8-10 évesen a mozgásban való labdaátvétel, passzolások az ügyesedés alapjai, és bejön a kisjáték, hogyan tud együttműködni a többiekkel: 4-4, 2-2, 3-3 ellen. 10-13 év az, ahol már képesek a kombinált technikai játékra, taktikailag a támadás-védekezés képezik az alapot, és a posztok tartása a feladat. 13-15 évesen már bírni kell a nagypályás játékot, fontos a robbanékonyság, gyorsaság, rugalmasság, és „látni kell a pályán”. Ebben a korban már saját súlyával erőfejlesztési gyakorlatokat végezhet. Minden korosztálynál javasolt a kiegészítő sporttevékenység: atlétika (erőnlét és mozgáskoordináció) és az úszás (tüdőkapacitás). Hatékony a külföldi mérkőzés egy csapat életében, hogy lássák a

gyerekek, milyen máshol a mentalitás és a technikai felkészültség. Mi rendszeresen járunk Sziciliába és Görögországba bajnokságokra és edzőtáborozni. Teljesen más közegbe kerülnek a gyerekek, erőteljesebb a foci és az ellenfél játékosaitól is sok mindent elleshetnek. Néha saját tanítványaimon is meglepődöm, hogy a bizonyítási vágy mit ki nem tud hozni belőlük: ők ott Magyarországot képviselik.

Javaslatom az, hogy mindig a legközelebbi egyesületbe vigyék a szülők gyermeküket focizni, sportolni, mert, ha különös képességű, úgyis elviszi egy nagyobb csapat, addig pedig ne utazgatással töltse el az ideje nagy részét. Egy következetes edző fegyelmet tud tartani és példaképként áll az ifjú focista előtt, amellyel rászoktatja a rendszerességre és tudatos életvitelre. Nagy baj, ha a szülők az edzésről tiltják el gyermekeiket, ha valami nem jön össze az iskolában, hiszen az edzésen is tanul gyermeke, nem is kevesebbet, mint az életre való felkészülést, célkitűzéseinek megvalósítása közben.

Hogy miben különbözik a magyar futball a többi országétól? – a mi gyermekeink el vannak kényeztetve (többnyire), nem tanulnak meg semmiért küzdeni, nem képesek ezáltal egy-egy meccsen a cél érdekében a végsőkig hajtani. Pedig vannak nagy elődök: Puskás Ferenc, Albert Flórián és ma már van Dzsudzsákunk, Geránk. Én mindig a futball szeretetére nevelem a gyerekeket: szeressék a labdát, focizzanak minél többet és legyenek jó levegőn, a kitartás pedig meghozza a gyümölcsét: ha munkája céltudatos, játéka példaértékű, akkor egyszer belőle is „nagy” focista lehet .