A Bükk szelleme

Valamikor nagyon régen, annyira régen, hogy talán akkor még az Óperenciás-tenger meg sem született, de a Bükk hegység már létezett, hosszú vándorlás után egy törzs érkezett a Szalajka-völgy mélyére, ahol a bő vizű forrás előbugyog a Föld méhéből.
Nagyon elfáradtak a hosszú vándorlás alatt, úgyhogy, amint lerakták terheiket, az asszonyok gyorsan rőzsét gyűjtöttek, mialatt az öreg varázsló meggyújtotta a tüzet. A gyermekek szaladgáltak, a férfiak pedig elindultak, hogy valami eleség után nézzenek. Találtak nyomot, nem is egyet, százat, hiszen vadban nagyon gazdag környékre bukkantak. Hamar dárdavégre fogtak egy-két szarvast, és már indultak volna vissza a szálláshelyükre, amikor Vid, a törzsfőnök fia meglátott egy különleges nyomot. Tanakodni kezdtek, hogy vajon mi is lehet az, ott a sárban, de nem tudtak rájönni. Vid azonban nem tudott nyugodni, mert attól tartott, hogy ez a hatalmas alaktalan alakzat olyan élőlény nyoma, amely még bajt hozhat népére. Hazaküldte hát vadásztársait a zsákmánnyal, ő maga pedig nekiindult a hegyoldalnak fölfele, hogy utána járjon a dolognak, ebben a nagy rengetegben.
Jókora távolságot megtett már, amikor az egyik sziklában, egy nagy sötét lyukra lett figyelmes. Közelebb lopakodott, de semmiféle mozgást nem észlelt. Kovakövét elővéve tüzet csiholt, egy marék avar segítségével hamar lángot is lobbantott. Ekkor látta meg, hogy mi is az pontosabban: egy kellemes barlang szája tátongott feléje. Úgy döntött, hogy megalszik ott, és reggel folytatja útját, hiszen a sötétben még eltéveszthetné az aggodalmát felébresztő furcsa alakú nyomot az erdőben.
Vid, a barlang mélyén készített medveszőr bundájából vackot magának, és néhány perc múlva, az igazak álmát aludta, mélyen és egyenletesen szuszogva. Már magasan járt a hold, amikor furcsa zörgése riadt. Dárdáját azonnal kezébe kapta és lopakodva indult a zaj irányába. A látványtól, ami egy kiszögellés mögül elébe tárult, visszahőkölt. Egy hatalmas, fekete, szőrös állat vagy ember, ezt Vid éppenséggel nem tudta hirtelen megállapítani, lengetett egy törékeny alakot, akiben egy alélt leányt sejtett. Azonnal feltámadt benne a gyanú, hogy azt a formátlan alakzatot, talán ez a lény hagyhatta az erdő sarában, és ő éppen őt keresi. Beigazolódott ezáltal félelme, hogy népe tényleg nem volt biztonságban. Úgy döntött, hogy megvárja a pirkadatot, és akkor próbálja meg legyőzni ezt a szörnyet.
Nem tudta bizonyossággal eldönteni, hogy emberrel vagy állattal hozta össze a sors, de hogy veszélyes, az nem volt számára kétséges. Visszahúzódott hát a barlang mélyére, hátát nekitámasztotta a sziklának és félig-meddig bóbiskolva várta a reggelt. Addigra azonban a lény eltűnt, sajnos a lánnyal együtt.
Gyorsan útnak eredt és figyelte a hátra hagyott jeleket: letörött ágakat, letaposott avart, megtiport virágokat keresett… és talált is szép számmal. Sok-sok órán keresztül loholt a nyomukban, amikor egyik pillanatról a másikra egy öreg, rókaszőrmébe burkolózott anyóka termett elébe, aki egy hatalmas rőzsekupacot próbált épp a hátára emelni. Az ifjú vadász egy pillanat alatt felkapta a rőzsenyalábot és megkérdezte az anyót, hogy hova vigye, hol tegye le? A válasz kicsit meglepte:
– Ne vidd, te Vid sehova, hiszen ez csak egy próbatétel volt számodra. Kiálltad, hát tudd meg, hogy én ennek az erdőnek és az egész Bükk hegységnek a szelleme vagyok. Éppen téged vártalak. Nagy bajban van az én szépséges tájam. Egy vad szörny garázdálkodik a környéken, kitekeri tövestől a fáimat, letapossa cserjéimet, és tegnap elrabolta az egyetlen leányomat. Mentsd meg az én szépséges gyermekemet, és ígérem, nem bánod meg! Előbb azonban gyere el hozzám, felkészítelek a küzdelemre, mert úgy gondolom, hogy nagy ereje van annak a vadembernek, aki szörnyként viselkedik, és vandál módjára cselekszik.
Vid követte a Bükk szellemét. Nagy sokára egy lankás területre értek, ami talán a hegy teteje lehetett, egy kis barlangot pillantott meg. Oda be is mentek, ahol se szó, se beszéd, az anyóka apró darabokra törte az ifjú összes csontját, majd egy üstbe dobálta minden porcikáját, egy órán keresztül kevergette, miközben különféle gyógynövényeket szórt az erdő erejéből fakadó forrásvízbe. Ez oly kristálytiszta és csillogón áttetsző volt, hogy az őstörzsfőnök fiának minden szőrszála látszott benne kevergetés közben. Aztán az anyó kiborította az üst tartalmát a barlang előtti illatosan virágzó rétre és mormogott valamit, majd hangosan gajdolva körbetáncolta, és mire éneke végére ért, Vid hatalmasan és erősen állott előtte.
– Most már mehetsz, fiam! Arra, amerre azt a világosságot látod, van egy ennél kicsit nagyobb rét, annak a szélén lakik egy barlang mélyén az az embernek nem mondható, állatnak sem való lény. Eredj és hozd vissza a lányom!
Vid egy szó nem sok, annyi ellenvetést sem tett, hanem azonnal elindult. Meg is lelte hamar a szörnyet, aki éppen az igazak álmát aludta, míg a lányt egy hatalmas bükkfa tövéhez kikötözve tartotta fogva. Az ifjú, ahogy odaért, egy hatalmasat ordított és dárdájával megdöfködte az alvó oldalát, hogy ébredjen hamar. Nem volt ennél több ideje. A szörny azonnal felpattant, termetét meghazudtoló gyorsasággal, és már csapott is oda, ahol támadóját sejtette. Vid sem volt rest, döfte és bökte, ahol érte, de amaz erősebb volt nála. Elkapta a lábánál fogva, és körbe-körbe forgatta, miközben az erős törzsű bükköst a szegény fiú testével rendesen kiirtotta.
– Nem úgy van az! – kiáltott egy hatalmasat Vid, miközben az anyóka varázserejű gyógynövényei az ő erejét is megsokszorozva, hatni kezdtek.
Kirántotta lábát a szörnyszülött mancsából, talpra ugrott és most ő pörgette meg a hatalmas szőrös testet a feje felett, ami bizony még több fát döntött ki, tövestől. A végén aztán megrengette az eget-földet ordításával, és ezzel az erejét is megsokszorozta, miáltal úgy csapta földhöz a fura alakzatú nyom tulajdonosát, hogy az ott menten szörnyethalt.
Vid azonban mielőtt a leányt eloldozta volna, még a kidöntött fákat egyesével jó messzire elhajigálta. Az anyóka, mellette állva irányította útjukat, így aztán szép sorjában, egymástól kellő távolságban estek le, és erdőnyi facsoporttá fejlődve eresztettek újra gyökeret. Az őserőről kaphatta, ami Vidben lakozott, vagy talán onnan eredhet eme rengeteg elnevezése, hogy azóta onnan még senkinek sem sikerült egyetlen fát sem kivágnia, nem lehet tudni, de a hegytető ama részét, a sejtelmes fényekbe burkolózó rengeteget, csak Őserdő néven ismerik állatok, emberek. Az a terület, amiről a nagy viadal miatt eltűntek a fák, a Bükk szelleme tekintetének egyetlen hunyorításától telis-tele lett szebbnél szebb virággal, és sok-sok gyógyerejű növény gyökere hálózta be pillanatok alatt a földet. A Nagymezőn illatos szamócák tengernyi hada telepedett meg. A kisebb sziklák is ott maradhattak, és az alattuk megbúvó kisebb-nagyobb barlangokban csörgedező frissvizű patakok felett kialakult a Bükk fenséges síkja.
Vid ezután búcsúzni készült az anyókától, vissza akarván adni neki leányát, aki éppen ekkor ébredt. Ahogy azonban kinyitotta szemeit és meglátta az ifjút, egy szempillantás alatt beleszeretett. De bele ám Vid is! Abban a minutumban elveszett örökre a gyönyörű, fenyőzöld szemekben. Látva ezt a Bükk szelleme, áldását adta reájuk és útjára bocsátotta az ifjú szerelmeseket. Ők visszatértek a törzshöz, ahol hetedhét országra szóló lakodalommal örvendeztette meg népét a törzsfőnök, fia boldogságára és annak örömére, hogy épen és egészségesen visszatért egyetlen gyermeke.
Ezek után az ifjú pár felköltözött abba a barlangba, ahol Vid az ő szerelmét először pillantotta meg. Sok-sok gyermekkel örvendeztette meg hitvesét az erdő szellemének leánya, akik aztán még több utódot nemezettek. Ők a Bükk-hegység zegzugos sziklaképződményei között vagy a virágos rétek mentén telepedtek le, ki-ki saját vérmérséklete szerint választva lakhelyet magának, benépesítették az egész környéket.
Azt a helyet, ahol Vid és asszonya, valamikor réges-régen meleg tűzhelyüket táplálták az erdőben talált gallyakkal, csemetéiket óvták a vad viharok ellen, és meséikkel megőrizték az ősi történeteket, azóta is rengetegen látogatják, nyomaikat becsben tartják a Szalajka-völgy felett: az Ősember barlangjában.
Jártomban, keltemben a Bükk szelleme susogta ezt a történetet a fülembe… így volt, vége volt, mese volt.