Makkmanó

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kerek erdő. Ebben a kerek erdőben lakott egy kicsinyke öreg manó. Bizony megvan annak már száz esztendeje is, hogy a hatalmas öreg tölgy gyökerei között, egy szép őszi napon világra jött. Első dolog, ami a keze ügyébe került egy makkocska volt, s attól kezdve ez lett a kedvenc eledele. Hamar rá is ragadt a név: Makkmanó. Nem bánta, ha tölgyfaháncsból készült apró cipői viseltesek voltak, vagy, hogy zöld moharuhája itt-ott megkopott. Egyetlen dologhoz ragaszkodott nagyon: deresedő hajfürtjeit takaró apró zöld sapkájához, amelyet még anno, manócska korában Nagyapótól kapott.

Makkmanó nagyon szerette az erdőt, ahol felnőtt. A nagy-nagy rengeteg lakói megszokták aggódó szeretetét, és jól tudták, ha bajba kerülnek, a zöld sipkás manó hamarost felbukkan és segít.

Egy nyári napon hirtelen óriási vihar kerekedett, de nem akármilyen ám! Hatalmas, fergeteges fellegek szárnyán visszatért a hétfejű sárkány, és sodorta magával a fák levelét, állatok álmát, mígnem egy farkcsapással lesodorta az égről még a vidáman világító Napot is. Éjsötét fekete időszak vette ezzel az erdőben kezdetét. A kis állatok sírtak-ríttak, mert nem találták az anyjukat, a fák levelei kornyadozni kezdtek, mert nem kaptak elég fényt, a kis patak kisiklott a medréből, mert a sötétben eltévedt.

Makkmanó rögtön kapva kapta magát és szapora léptekkel indult társakat keresni a bajban, hogy mentenék meg együtt az erdőt, de annyira rettegett mindenki a sárkánytól, hogy bizony mindenki elbújt. A manó bánatában azt se nézte hova lép. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor valamiféle puha kupacba botlott. Egy kóbor szentjánosbogár piciny fényénél fa alá szorult fekete macskát pillantott meg. Pislantásnyit sem gondolkodott, azonnal cselekedett. Nekifeszült hátával az ágas-bogas fának, és addig-addig taszigálta, mígnem a bajba jutott állatot kiszabadította. Eltörött a macska lába, de ő gyorsan ágat ragadott, indát szakajtott, és már sínbe is rakta a kacska kandúrvégtagot.

– Irgum-burgum, varangy mája! – hallatszott ekkor a háta mögül egy félig sem kellemes, sipítozó morgás. – Segítsd azonnal a hátamra ezt a kosarat, te kis vakarcs!

Makkmanó a sérült állatot ölében tartva fordult a hang irányába.

– Szép jó napot, öreganyám. Segítek én jó szívvel, csak ezt a szegény párát vegye el addig tőlem – köszönt illendően oda.

– Te varangyok bérence, mit csináltál a macskámmal? Engedd el, de rögtön, mert denevérré változtatlak! – sipákolta a banya, akit csak most ismert fel az öreg manó.

Nyaffantott ekkor halkan a macska, mire megenyhült a banya arca, és egész más hangon morogta a következő szavakat:

– Nnna, te zöld vakarcs! Jót tettél a kandúrommal… pfújj, de szörnyű még gondolnom is erre, de jó tett helyébe, jót várj! – fintorgott közben a boszorka.

– Köszönöm jóságodat… – válaszolta… volna Makkmanó, de a szipirtyó felhörrent:

– Ne hálálkodj, mert meggondolom magam!

– Jóóó, akkor azt szeretném kérni, hogy segíts a hétfejű sárkányt elűzni, hadd világítson újra a Nap!

– Piha! Ha csak ez kell – morgott maga elé a banya, majd éles hangon kántálni kezdett: – Sárkány szárnya rebbenjen, mind hét feje repedjen, gonosz szája legyen tátva, torkán akadjon a nyála, varangy vére serkenjen, a szemébe lövelljen, testét a föld nyelje el, erdő fénnyel teljen fel!

Ahogy az átok végére ért a boszorka, villámlott egy hatalmasat, dörgött az ég borzalmasat. Mintha kettényílt volna a föld, akkora robaj keletkezett, és egy pillanatra talán még az eddiginél is sötétebb lett. Majd szép lassan visszakúszott helyére a Nap.

Makkmanó eltátotta a száját, és kereste a banyát meg a macskát, de köddé váltak.

– Ha akarod, ha nem, én bizony köszönöm a segítséget az erdő népe nevében is! – kiáltotta el magát boldogan mindenki manója, s a jól ismert erdei úton szokásos körútjára indult, s örömében dalra fakadt.

Derűs hangjára az állatok előmerészkedtek rejtekükből, a levelek visszanyerték zöld színüket és a csörgedező kis patak is megtalálta elveszettek hitt medrét. Az öreg erdei manó pedig máig is él, ha meg nem halt. Így volt, nem így volt, higgyétek el, mese szólt!