Tintatánc



Halkan csilingel az ajtó felett található harangjáték. Mindenki felkapja a fejét, mert már régen nem hallották ezt a kellemes dallamot. Izgalom fut végig a polcon, hogy vajon most végre elindulhat-e valamelyikük a Nagy Betűs Életbe szerencsét próbálni.

– Töltőtollat szeretnék vásárolni – hallatszik egy mély zengésű, idősebb férfihang.

– Tessék parancsolni! Ezeket tudom ajánlani – dörmög Sanyi bácsi szolgálatkész válasza.

– Jók ezek is, de… – forgatja meg az ismeretlen a nagykereskedésből érkezett tollakat – …de én most valami egyedit, egy nagyon szépet szeretnék. Tudja, a kis unokám most tanulta meg a betűvetést, és azt mondta nekem a tegnap esti meseolvasás után, hogy egyszer, majd ő is ilyen szép történeteket szeretne írni. Nosza, gondoltam, még az én gyermekkoromból ismerős, itt a kis utcában megbúvó Keskeny és fia Tollkereskedés, nagyapám és apám is mindig itt vásárolt annak idején, megkeresem, és megveszem én a kis Emilkémnek azt a csoda tollat, ami életre keltheti az ő gondolatait. Tessék nekem valami szépet ajánlani! – fejezte be kérését.

Fokozódik az izgatottság a polcon. Na! Na, talán most! Itt a nagy alkalom, lehet, hogy valamelyikük végre világot láthat? Egyikük pöffeszkedik, a másik, kihúzza magát, a harmadik sóhajt egy nagyot, hogy a párától fényesebbnek tűnjön, negyedik testvér, csak feszeng és izgul, szinte beleremeg a vágyba, hogy őt válasszák; ő szeretné világra segíteni azokat a gondolatokat!

– Ha különlegeset kíván az Úr, akkor ezeket nézze meg! Én készítettem, saját kezűleg, a család hagyományai alapján. Van itt több féle: például ez az arany-fekete kárómintás, vagy a másik, a kék színű, görög motívumokkal, és ez, mondjuk egy szép ívű szolid fekete, ez, pedig… na, ez talán kicsit vidámabb, mert akkor született az én unokám, a Lilike, amikor ezt készítettem, és aranysárga napsugarakat véstem bele – mutogatja az öreg mester a büszkeségeit, a négy egymás után készült egyedi tervezésű és mívességű töltőtollat. – Ha valamelyik a kedvére való, akkor még leendő író barátunk nevét is bele tudom gravírozni.

A bordó bársony párnán, mindegyik toll szép a maga nemében, nehéz választani; de nézzenek oda, kapja fel a fejét a tanácstalan Nagyapa, a napsugarak az utolsóként bemutatott toll oldalán, mintha felragyognának, vagy talán csak a szeme káprázik? Olyan különös érzése támad, hogy ő az. Nincs mese, Ő az a töltőtoll, aki vásárlót választ magának.

– Ezt kérem, és akkor szeretném, ha belevésné a kis unokám nevét: Szekeres Emil.

A kisfiú egész estéje azzal telik, hogy napsugaras új töltőtollát itatgatja az ajándékba kapott tintával, és óvatosan próbálgatja, hogyan is lehet vele írni.

– Jaj, a derekam! Jaj a hegyem! Auu, ez nem én voltam, ne haragudj kedves papírtársam! – jajgat és szabadkozik felváltva Napsugár, az ifjú töltőtoll.

Másnap aztán ámul-bámul az osztályban, a sok újdonság láttán, bár addigra már megismerkedik a tolltartóban lakó színes ceruzákkal, a büszke Grafittal, de még a filctollakkal is. Majd irul-pirul, mert minden gyerek őt dicséri, hogy milyen szép, és hogy mennyire csillog… Emil azonban arra a legbüszkébb, hogy milyen szépen lehet vele írni, ezért Napsugár bizony kitesz magáért. Szükség is van rá, mert tollbamondás következett, amire osztályzatot is adnak majd.

– Süjjed – kanyarog a tinta íve, s hallatszik is félhangosan.

– Jaj, nem jó, én nem így tanultam a testvéreimtől! – Napsugár rándul és mocorog, egy kecses tintatáncot lejt, mire „süllyed” lesz a „süjjed”-ből.

– Baráccság – fordul újra a csukló, és folyna is a tinta, de Napsugár már odafigyel, ezért a „barátság” szó jelenik meg a tintafolyam nyomán a füzetben.

– Huhh, ez fárasztóbb, mint gondoltam – morfondírozik magában, mikor végre megpihenhet a tolltartóban. Talán egy kicsit el is bóbiskol, amikor is egy hangos örömkiáltásra riad, s csak annyit hall, hogy: Ötös lett a tollbamondásom, és a külalakra is kaptam egy piros csillagot! Jaj de jó! Elújságolom a Nagypapának, milyen csoda jó ez a töltőtoll.

Napsugár, végtelenül boldog.  Nem ismer ő fáradtságot, hiszen tele van sikerélménnyel. Egyre ritkábban kell beleavatkoznia a tintafolyam alkotta betűrendbe, eltűnnek a helyesírási hibák, szép és takaros lett a füzetben hagyott vonalvezetése.

– Ma dolgozatot írunk – érkezik néhány nap múlva Emil hangja Napsugárhoz.

Az izgatottság rá is átragad, és egyre idegesebben várja a megmérettetést. Hamarosan becsengetnek, és ő elkezd dolgozni.

Cím: A legjobb barátom.

Először nem is érti, hogy miért rágcsálja őt Emil olyan idegesen, de hamar rádöbben, hogy izgalmában észre sem veszi, hogy mit csinál, s mintha félhangosan morfondírozna valamin:

– Ki is az én legjobb barátom? Kit válasszak, aki igazán közel áll a szívemhez… – hallja Napsugár a kedves, ismerős hangot – Megvan! Hát persze! – és gyorsan, de a külalakra és a helyesírási hibákra nagyon ügyelve, elkezd írni: Az én legjobb barátom, nem egy gyerek, hanem a töltőtollam. Nagypapámtól kaptam…

Napsugár, amikor ideértek, majdnem elejtett egy-két tintapöttyöt a meghatottságtól. Ő! Ő a legjobb barátja Emilnek? Hát ilyen az a híres nevezetes Nagy Betűs Élet? Ilyen boldogságban lehet része, annak, aki végre eljuthat ide? Mostantól kezdve még figyelmesebben dolgozik, de Emil becsületére legyen mondva, Napsugár csak kétszer-háromszor kell, hogy megrázza magát, lejti el a tintatáncot, hogy hibát, vagy elírást javítson. A dolgozat jól sikerül, még az osztály előtt is fel kell olvasnia Emilnek, így mindenki hallhatja Napsugár nagy-nagy dicsőségét. Tolltartóbeli társai is megdicsérik, csak Sárga, a színes ceruza tesz rá néhány epés megjegyzést, természetesen irigységből; mert ugyan, ő kinek is lehetne a legjobb barátja ilyen furkálódós jellemhibával?

Egyik reggelen azonban a megszokott időben nem kerül ki a tolltartó a padra. Nyugtalanul forgolódik és kérdezősködik a többiektől, hogy mi történhetett, hiszen ilyenkor neki már fontos feladata az, hogy Emilt szép tintájával segítse az órai munkában.

– Nem tudom, de mintha valami olyasmit hallottam volna, hogy az iskolát kipipázzák – kotnyeleskedik Sárga, a színes ceruza.

– Mit csinálnak? Kipipázzák? Az meg mit jelent? – kérdezett vissza Napsugár.

– Nem kipipázzák, hanem, privatizálják, te oktondi! – szól bele a beszélgetésbe a büszke Grafit.

– Mindegy. A lényeg, hogy ma nincs tanítás, mert jön valami derék náció – mondja tovább a magáét a kotnyeles Sárga.

– Na, ebből elég! – mordul most már fel a rangidős Piros, a színes ceruzák vezéregyénisége. – A badarságaiddal teljesen lejáratsz minket, színes ceruzákat. Jön, csakugyan, de nem egy derék náció, hanem a delegáció, akik azt akarják aláíratni az igazgatónővel, hogy ezentúl a gyerekek szüleinek fizetnie kelljen, azért, hogy ebben az iskolában taníttathatják őket. Ugyanis – folytatta belemelegedve a magyarázatba – a privatizáció azt jelenti, hogy ez egy magániskola lesz, ahova csak azok tudnak járni, akik szüleinek van elég pénze. Ez a delegáció azt hangoztatja, hogy jobb lesz ez így, még akkor is, ha sokkal kevesebb gyerek fog ide járni, mert akkor a tanárok többet tudnak majd velük foglalkozni.

– Ugyan már, ez botor gondolat. Móni néni, aki Emilt tanítja, így is sokat tud velük foglalkozni. Hallottam az egyik szünetben, amikor panaszkodott Marika néninek, a 2/a tanító nénijének, hogy az osztálynak a fele sem fogja tudni fizetni, ha bevezetik a tandíjat, pedig ő nagyon szereti minden egyes kis tanítványát.

– Aha! Tehát ezért sírhatott akkor este Emil is. Nem hallottam tisztán, mert már bepakolt engem a táskába, de mintha mese közben végig pityergett volna, még Nagypapa is alig tudta megvigasztalni.

Ekkor azonban nagy csend lett az osztályban, a tolltartóban is elhallgat mindenki.

Léptek kopognak, hangfoszlányok érkeznek, majd, mintha Emil hangja szólna:

– Nekem van! – belekotor a táskába, előveszi a tolltartót, szép lassan kihúzza napsugaras töltőtollát, és odanyújtja az igazgató néninek.

Napsugár megremeg és megborzong, amikor meghallja, hogy Vele írják alá, az ő tintájával szentesítik az iskola privatizálását. Ő lesz a felelős, azért, hogy Emilnek el kell innen mennie, másik iskolát kell keresnie?!

Mozdul vele a kéz, ami annyira izzad, hogy csúszkál benne karcsú, napsugaras teste, és tintája zúdul alá, a torkában lüktetve várja, hogy folyhasson, dolgozzon végre, tegye a dolgát, amiért ő itt van: írjon. Alá. Bármit? Mindent? Neki, a tollnak nem lehet beleszólása ebbe?

– Emberek! A barátom bajba kerül! Segítsetek! Ne! Ne akarjátok, hogy írjak! – visszafojtva lélegzetét, puffad és duzzad, de tintája törné magának az utat…

– Auuu! Jaj, mi történt ezzel a tollal? Nézzétek, minden csupa tinta lett! – hallja még Napsugár az igazgató néni hangját, majd széthullik darabjaira.

***

– Bácsi, kérem! Nagypapám itt vette nekem ezt a töltőtollat. Tessék szíves lenni megjavítani! Tetszik tudni, ő az én legjobb barátom. Megmentette az iskolámat is, és nekem nem kell máshova járnom. Épp akkor ért oda az igazgatóhelyettes bácsi, amikor ő, vagyis az én szép, napsugaras töltőtollam mindent összetintázott, és ezzel időt nyertünk, aztán megtudtuk, hogy a szülők összegyűjtötték a hiányzó pénzt az iskola helyreállítására, ezért nem kell kipipázni, vagy mit csinálni vele. Ugye meg tetszik tudni őt javítani? – hallotta a nagyon távoli, kedves hangot Napsugár, amitől újra lüktetni kezdett tintája, és már érezte is Sanyi bácsi szakavatott kézmozdulatai nyomán, hogy épül, újra egymásba illeszkednek darabjai.

– Nincsen semmi baj, csak túl sok tintát tettél bele, és szétfeszítette itt a közepénél. Tessék, már meg is gyógyult a Barátod! – ezt már nem csak hallja, hanem életerősen tapasztalja is Napsugár, azonban ekkor hangos suttogás üti meg fülét a polc irányából:

– Hallottátok? Ő a mi testvérünk. Megállta a helyét kint a Nagy Betűs Életben, már Barátja is van, és bátor cselekedetével elismerést szerzett magának és családjának! Nagyon büszkék vagyunk rá!

Napsugár odanéz, ahonnan a kedves és ismerős hangok áramlanak feléje, és boldogan egyenesíti ki derekát, kanyarodik egyet, utána billen még kettőt a papíron, ahova Sanyi bácsi tette őt, majd belesimul kis barátja kezébe és elhagyja az üzlethelyiséget.

Az idős tollkészítő mester, mielőtt bezárná a boltot, megfogja az előbbi papírost és mosolyogva a polcra teszi, oda, ahol a három tolltestvér lakik. A töltőtollak izgatottan ficeregnek, majd kis lökdösődés után végre elolvashatják a tintatáncos üzenetet, amit testvérük szíve diktált: Az igaz barátság olyan boldogsággal jár, ami keresztül segít a bajokon, megerősíti a szíved, és napsugarassá teszi minden napod.