Én már tudok olvasni

Tölgyesi Lívia: Én már tudok olvasni!

 

Sziasztok. Engem Zolinak hívnak. Anya szerint Zolika, de én már nem vagyok kisfiú. Szólítson csak mindenki Zolinak! Esetleg Zoltánt is mondhatnának, de az meg olyan felnőttes.

Júj, nagyon izgatott vagyok. Iskolába megyek. Most. Én. Na jó, Anya szorongatja a kezem, és mindenféle dolgokat mond: hogy jól kell majd viselkednem, és megtanulok olvasni, meg még számolni is. De nem értem őt. Hiszen én már tudok olvasni. Például, ha megyünk vásárolni, a bolt előtti táblán van egy nagy betű: P. Ez azt jelenti, hogy ott lehet parkolni. Ha a nagyit megyünk meglátogatni, ott is van egy másik betű: H, ami azt mutatja, hogy megérkeztünk a kórházba. Apa tanította ezt nekem. Szóval, én már okos vagyok és tudok olvasni, és számolni is: a kutyánknak 4 lába van, az órának 2 mutatója, nekem 1 orrom és 2 szemem van. Ezért kár lenne iskolába járni! Na de bátyus mesélte, hogy az iskolában van egy nagy terem, ahol varázsszerek vannak és csudadolgok segítik a gyerekeket. Huhh, azért is izgatott vagyok, hogy vajon láthatom-e azokat a varázslatos dolgokat?

Megérkeztünk az iskolába. Most Anya nem figyel, vagyis beszélget az irodában egy nénivel, akkor én nem is kellek ide. Esetleg… akár meg is kereshetem azt a varázstermet. Előbb csak lassan megyek, azután már kicsit gyorsabban… és futás! Jaj, de sok ajtó van ebben az iskolában! De melyik lehet az, amit én keresek? Hol lehet? Talán ez az? Nem, itt nagyon sok gyerek van, és mind csendben ülnek. Unalmas lehet. Megvan. Csak ez lehet az, és nincs senki a közelben. Lenyomom a kilincset, és benyitok. Jééé, hogy itt mennyi gyönyörűség található! Az a háló telis tele van labdával. Biztos nem baj, ha egyet kiveszek belőle. Az ott legalul, nagyon szép színes. Csak nagyon magasra tették! Na, majd felmászom arra az asztalra és onnan pont elérem a polc tetejét, ahol a labdák pihennek. Aha, itt van egy ilyen valami, amiről pont felérem az asztal tetejét… jé, libeg. Ha ugrálok rajta, egyre magasabba repülök. Ez nagyon jó! Ha nagyot dobbantok, felrepít az asztal tetejéig és elérem a labdás zsákot. Igen, igeeen, megvan, már el is kaptam a labdás hálót, ez könnyen ment. Sikerült lerántanom. Belehajolok, egy kicsit még mélyebbre, megvan. Jaaaaj, belesetem fejjel a zsákba, és auuuu, gurulok, zsákostól, lehuppanok, huhh, pont arra a valamire, amiről felpattantam ide. Olyan vagyok, mint egy labda: pattogok, de ez fáj. A háló pedig teljesen rám tekeredett, és putty, meg patty. Pattogok még mindig. Végre a földön vagyok, de ne, jaj ne! Nekigurultam az ajtónak és becsapódott. Szerintem segítség! Igen, igen: segítsééég! Jaj, jöjjön már valaki! Nem akarok labda lenni… és varázsszobákba sem fogok többé belopakodni. Tulajdonképpen én Anya kezét szeretném fogni! Jaj, jöjjön már valaki! Talán most… igen.

– Te zártad be a szertárajtót? – szólalt meg egy mély hang a folyosón.

– Én ugyan nem, most érkeztem – válaszolta valaki.

– Még jó, hogy nem hagytam bent a kulcsomat! – dörmögte a mély hang újra.

Csikordul a zár, most talán kiengednek engem innen… és… és végre: ez Anya hangja.

Megmenekültem. Bár kicsit szégyelltem magam, amíg kiszabadítottak a labdahálóból. Az egyik bácsi nevetett is rajtam.

Most fogom Anya kezét. Ez jó. Hazamegyünk. Ősszel kezdem az iskolát, és azt hiszem, hogy… talán mégsem ismerem elég jól a betűket, mert azt mondták, hogy ki van írva az ajtóra: A sportszertárba idegennek belépni tilos!

Ha majd okos leszek, úgy értem még ennél is okosabb, mint most vagyok, akkor már majd én is mindent el fogok tudni olvasni. Ó, azok ott Petiék! Labda is van náluk.

– Anya! Anyukám, nagyon szeretlek… de most elmehetek? Megengeded? Nézd, a többiek már fociznak is! Ígérem, hogy jó leszek! Legalábbis igyekezni fogok.